Azt mondják a reinkarnációs utaztatás végleges eredményét sokáig nem értjük, hiszen a párhuzam mely a jelen és az előző életünkben húzódik nagyon fejlett intelligenciával és érzelmi töltéssel rendelkezőket kapcsolja át dimenzióról dimenzióra.
Becsukom a szemem, s érzem ahogy testemben egy egy pici…
Némán fekszem ágyamban, s meredten bámulok bele az utcámban motoszkáló sárga szirénák fényébe. Gyomrom megfeszül, néha megremeg. Olyan csalódott vagyok.
Hűvös nagyvárosi estén telefonom névjegyzékét pörgetem, s mielőtt rányomnék egy névre agyam stoptáblája élesen felvillan előttem.
Miért olyan nehéz megtalálni valakit, aki fényes nappal is úgy fogad el ahogy késő éjjel maga elé képzelt? Miért olyan nehéz egyenes válaszokat adni egyenes kérdésekre? Miért nem lehet 6-os dobni az életünk dobókockáján,hogy kiszabadulhass a döntéseid…
Igen igen, látom magam előtt ahogy tekinteted az égbe kapod és kissé megrázva fejed leteszed az asztalra a telefonod. Nem fogod érteni, sőt nem akarod megérteni miért is nyomkodom újra a billentyűket tudván tudva, hogy semmit sem ér. Mégis próbáljuk meg.
Hallgasd csak meg…
Kinyitom az ajtót, s hosszan a szemedbe nézek mielőtt lábad elhagyja küszöböm, s kezed végigcsúszik gerincem ívén üdvözlésként. Mélybordó nedűvel kavarodik hangos nevetésünk, s füstöt fújva űzzük el kétségeinket egymás iránt.
Megfigyeltem, hogy akkor tudok írni ha szomorú vagyok, vagy valami nagyon fáj. Ma mégsem ezért hozott ide a gondolat. Egyszerűen csak eszembe jutottatok, egymás után sorjában... úgy érzem hogy itt az idő hogy lezárjam, és tanulságot vonjak le létetekből. HIsz Ti megtettétek ezt már rég.
Könnyekkel a szememben ébredtem. Hangosan hívtam volna bárkit, hogy elűzze ezt egy mélyről jövő lüktetést, mely szétfeszíti a belsőmet, de sehol senki. Egyedül vagyok. Mint a nagyok.
Azt mondják Alaszkában és az északi országokban az emberek mély depresszióban élnek. Nem a fény hiánya, hanem a folyamatos várakozás dönti őket a bánat karjaiba, s takarja be őket hosszú kényelmes puha jó illatú takaróval.
Feldagadt szemmel sétálok a tükörhöz, kissé elfolyt tegnapi smink maradványai pihennek a szemem alatti fekete karikák redőiben. Arcot mosok, s érdes törölközővel temetem be arcom a hideg víz után. Vattát köpök, s csapongó fejfájás nyomja el a tegnap emlékeit. Megfordul a világ.
Lázas álmok gyötörnek félholtra. Forr a testem a bennem dúló kétségektől. Homlokomon virágzik a kín édes cseppje, és Te messze jársz. Nincs tér, sem idő.
