Manapság a szemembe csapnak a villámok, éles fehér fényben szöknek elő az ágyam alá söpört rossz döntések ezeréves porcicái, s ilyenkor...ilyenkor szívem hevesebben ver, egészen nyaki aortáimban érzem lelkem lüktetését.
l'évasion...
szakaba rejtett menekülés előled...magam elől...
A fertőtlenítőszer szúrja orromba magát, s pórusaimon keresztül kúszik vissza agyamba a jól ismert kórházi bentfekvés émelyítő kínkeserves szaga.
A kapcsolatok a legfontosabbak egy ember szerű lény életében. Sajnos jelzőkkel burkolják testünk, s ha nincs épp olyan színű, illetú, varrású, tapintású bőrünk melyet elvárnak tőlünk, rögtön a lista legaljára csúszunk.
A zúzmarás utcán sétálok, a csúszós talaj szinte futószalagként viszi lábam az ismeretlen vonzáskörbe. Ajtót nyitok egy sosem látogatott helyre tévedek, s a huzattal együtt az orromba szökik a frissen főtt kávé illata...
Szinte minden erőmmel megfeszülve vártam a másodperc mutató 12-eshez érését és csak egy kívánságot - "legyél sokkal jobb mint tavaly" mormolva lecsukott szemmel vártam a konfettik arcomba hullását.
Vajon meddig gyászolunk egy kapcsolatot?! Egy akkora szerelemet melyből azt hiszed sosem fogsz kigyógyulni. Egy olyan emlékhalmazt melynek darabjait örökre a bőröd alatt viseled majd, s mindegy hogy mennyi idő telik el a szíved még mindig heves dobogásba kezd ha valaki egy közös beszélgetés közben…