A fertőtlenítőszer szúrja orromba magát, s pórusaimon keresztül kúszik vissza agyamba a jól ismert kórházi bentfekvés émelyítő kínkeserves szaga.
Remegő kezemből kieső telefon jelezi most a veszélyt mely felém közeleg, halkan sírva ejtett mondatok suttogják a történetet, s a legyőzhető távolságok immáron partra rekesztenek. Messze vagyok, s nem foghatom meg erőtlen kezed azonnal, nem érhetek hozzád, hogy arcod simítva testem melegével jelezzem melletted vagyok. Karcos kiszáradt torkomból akadozva jönnek most a szavak. Nem tudok nyelni, gyomrom a torkomban ördögi táncot jár, s forog velem a világ. Visszarepít a régmúltba melyet azt hittem már leküzdöttünk közösen kéz a kézben.
Amikor az ember elfeledkezik kicsit a múltjáról a sors mindig megmutatja honnan indultál el. Nemrég még felemelt fejjel sétáltam a járdán s a bejárat felé megvető pillantásokat mérve gondoltam "nem törtél össze betegség, leküzdöttünk és talpra álltunk, mi igazán szívós csapat vagyunk, velünk nem babrálhatsz ki, úgyhogy kapd be."
S most sebességhatárt átlépve vágom át az éjszaka rám nehezdő sötétségének terhét, a fényszórók fényei közt keresem a kék szirénát mely mutatja az irányt. A parkolóban tétova sereg fogad, s a szomorúság, aggódás fehér vastag cserepet ver szájukra, mely beszéd közben mindig egy kissé lepereg.
Próbálnak megállítani, de nyúlékony gumiként siklom át karjaik erős kerítésén s utat török magamnak, látnom kell, tudnom kell, mennem kell! ordítom - Engedj!
A fertőtlenítőszer szúrja orromba magát, s pórusaimon keresztül kúszik vissza agyamba a jól ismert kórházi bentfekvés émelyítő kínkeserves szaga, az emlékek, az ajtó, a sóhaj, a könnycsepp, a kérdés:
"hogy vagy Édesanya?"
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.