l'évasion...

A kapcsolatok a legfontosabbak egy ember szerű lény életében. Sajnos jelzőkkel burkolják testünk, s ha nincs épp olyan színű, illetú, varrású, tapintású bőrünk melyet elvárnak tőlünk, rögtön a lista legaljára csúszunk. 

Három és fél perc alatt megmondják milyen emberek vagyunk, végigmérnek s a saját mércéikhez viszonyítnak minket. Öncélúan. Ha nem vagy velem, ha nem egyesülsz az eszméimmel, már nem is kellesz a csapatba. Nem kívánatos személy vagy immár. S hidd csak el bátran a barátaim - azok akik ugyanazt a színű, illetú, varrású, tapintású bőrt hordják magukon, avagy csináltatják magukra amit én elvárok majd jók lesznek mindenben. Nem azért vannak munkatársaim, barátaim, ismerőseim mert a sokszínűségükkel ugyan eltérnek tőlem de egy célért egy boldogságért menetelünk az élet ösvényén, hanem azért vannak körülöttem ember szerű lények, hogy én magam fontosnak érezhessem magam, s legyen olyan néző és hallgatóközönségem akik a saját színházam színpadán engem tapsolnak. Elképesztő. 

Nem vicces ez egy kicsit? Ennyire elburjánzott világban élni? Mindegy a munkamorálod, a stresszbíróságot, a szeretetéhséged, a nagylelkűséged, s minden olyan tulajdonságod melyet gyermekkorban beléd nevelt Édesanyád. A szülői házból kilépve a világ pont az ellentétét várja el. Igazából ha ezt előre tudjuk, meg is spórolhattunk volna egy több tíz éven át tartó nevelési szakaszt és erőfeszítést a szüleink életéből. 

S most itt állok immárom húszas éveim végefelé s teljesen máshogy képzeltem az életem mint ami most. Nem vagyok sem szép, sem vékony, sem sportos, sem sikeres, sem népszerű, sem nagyszerű, sem gazdag, semmi sem vagyok. Egy tollvonásnyi sem vagyok a leírt és anno megálmodott megrajzolt önmagamból. Egyszerűségemben pomázok, tele sebekkel fájdalommal, csalódottsággal, hitehagyottsággal. Brávó. Ennyit értem el, ennyit tudok felmutatni. Irónikus. 

Azt hiszem kezdek felnőni. Pont.