l'évasion...

Halkan kattan a bőrönd füle az éjben. Guruló kerekek mutatják utam a nyirkos sötétben egészen a sárgán világító taxi lámpáig. - A reptérre kérem. 

Kezemben fogom újabb jegyeim a semmibe. Ég és a föld között szelve kilómétereket próbálom messzehagyni gondjaim, terheim súlyát s vele együtt Téged is. Apró ovális ablakon kinézve a lábam alatt elnyúló világot látom, most fedtelen töretlen szépségében. Óceánok, tengerek, hegyek, havas ormok, kontinensek,. Akadozva, de nagy nehezen levegőt veszek. Időre van szükségem. 

Érdekes, mennyire változékony az ember. Sokáig hittem semmi sem mozgathat meg hitemben, szokásaimban, a véleményem formálhatatlan,s szilárd talajból gyökerezik személyiségem. hittem! Hittel állítottam, hogy ismerem magam, s most mégis minden kilóméterben újabb réteget fedezek fel önvalómban. Ismeretlen országok kietlen utáján sétálva egymagam élem meg a valóságot. Lassan de egyre könnyebben veszek levegőt, folyamatosan tanulok időt adni magamnak. 

Tétova léptekkel csendben egymagam merészkedem a világba, többször átgondolva egymagam hozok döntéseket, s saját világomban, saját értékrendeket állítok. Már nem félek beismerni, hogy hibázok, hogy nem tudok s mostmár nem is akarok tökéletes lenni. Sem neked, sem a tükörben visszaköszönő filter nélküli arcképemnek. Elcseszett valóságomból nyerem összekapart erőm.

Koránt sem tökéletes minden, s lehunyt szemmel fogadom el a tényt, hogy nem tudok mindenre választ találni, s a megváltoztathatatlan megváltoztatni. Ez életem utánad nem más mint egy humán forgalmi baleset, ahol az utamat keresztező, átszelő idegenek, töltelék s pótlék emberek kissé lelassítanak megnézni az érted érzett szerelmemből megmaradt roncsomat.
Az én kérésemre lépnek tovább. Megértettem, hogy van olyan amire nem érdemes több időt szánnom.

Keményített takaróba burkolózva ismeretlen hotelszobák váltják fel otthonom melegét, s tudod ezek az éjjelek a legnehezebbek számomra. Neked írnék. Bár itt lennél. Bár látnád. Együtt nézhetnénk a mindent beterítő zöld fényt, mely a szobám falait elképesztő és egyben rémisztő zöldre festi. Készülékkel a kezemben alszom el minden éjjel. Arra várva hogy a bennem tomboló reménytelenül harcoló lány feladja végre. 

S amint az országok elfogynak mentsváram leomlik, s itthonhagyott gondjaim szó szerint mellbevágnak. Menekülés nincs. Kórházi ágyon fekve ébredek, kezemben görcsösen fogott telefon, vénámban infúzió kanülje, s egy Neked elkezdett üzenet fogad. "kivették. jó indulatú." Kitörlöm, s letörlöm arcomon végig pergő könnyeim. Már nem kell, hogy megments.

Lassan megtanullak elengedni.
Jól vagyok, kösz hogy kérded.