Hűvös nagyvárosi estén telefonom névjegyzékét pörgetem, s mielőtt rányomnék egy névre agyam stoptáblája élesen felvillan előttem.
Nincs baj kicsilány, nagylevegő. Nem kellenek társak az éjszakában, meg kell bírkózz a téged körbevevő páncélként megvédő fémszagú magánnyal. Ez az életed része, felfogni, elfogadni, elengedni.
Mostanában azt veszem észre, hogy a rám nehezedő gondok terhe alatt a vágyakozásom emberek iránt megnőtt, szeretetéhségem kiteljesedett, s testem olyan férfiak vonzáskörében reagál akiken hatalmas tábla csüng " ne érj hozzá!".
Mintha magamat hajszolnám bele egy mókuskerékbe, mely nem is nekem lett szánva. S miközben folyamatosan futok, taposok egy kis megbecsülésért életem más területein - kiváncsisággal figyelem folyamatos rossz döntéseim sorozatát, melynek legújabb részében itt ülök egyedül, s arra gondolok mikor lett mindenki valakié?! Hol jártam akkor, mikor és mit kellett volna máshogy tennem, s mit tehetnék most Téged nézve ennél a körasztalnál, s vágyakozva arra hogy két karod engem öleljen, s én legyek gondolataid reggeli kávéjának illatával összeszőtt varázsa?!
Mindketten érezzük mágneses töltettségünk, a negatív és pozitív oldal egymáshoz húzásának végtelen erejét. Látom és érzem, ahogy hogy bajban vagyok általad. Már most is, hogy szemem nem tud elengedni, s agyam ringispirként forgatja fejemben a végtelen gyönyörök táncát veled. Sugárzik erőd.
Nem szabad!.. s ezt az egy két kis szót olyan nehéz feldolgoznom, megértenem és elfogadnom mint egy bonyolult kémiai képletet, mely talán megmagyarázná a mellkasomban zúgó nonszensz érzéseket.
Igen, elfogadom, bennem van a zűrzavar, az univerzum egyértelmű jeleket ad arra, hogy nem az úton vagyok veled sőt még magammal kapcsolatban sem, mégsem tudom megállni. Nem odakapni fejem, ha meglátlak szemem sarkából, nem tudom kiverni tudatomból a vágyat melyet érintésed iránt érzek.
Nevetséges,hogy bőröm sosem ért bőrödhöz, illatod sosem szökött orromba, ízed sosem érezhettem csókjaimon át, mégis minden nap szemeid börtönében ébredek, élesen lüktet retinámba égett veszélyes pillantásod, s a vággyal teli gondolataid hálója. Nem tagadom, az éjszaka fekete magányában rád gondolva utazom a gyönyör hintáján s pillanatok múlva már önmarcangolásra készen fekszem a kínpadon.
Ilyen ez. Tudatosan tudom hogy fájni fogsz, mégis minden porcikámmal vágyom keserédes kínomra. Nem tehetek róla. Ilyen vagyok. S látom ha rádnézek, hogy ezzel nem vagyok egyedül.
Kimondom. Kellesz. Pont.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.