Kővé dermedve állok a bejáratnál, mellettem emberek jönnek mennek s nem tudok megmozdulni. Napszemüvegem sötétített lencséjén átszúrnak a villódzó fények, s a lelkem mélyén dübörög a zene. Gyerünk! Indulj!
Úgy érzem valaki a fejemhez szorít egy fegyvert és halkan számol a fülembe 1,2,3.... Minden egyes ravaszhúzással orosz rulettként villannak be képek rólunk. Látom ahogy hozzámérsz, ahogy szemed zöldje csillog a fesztivál fényében. Érzem markod szorítását, borostád selymességét, az illatod. Kettőnk szenvedélyének vibrálását...
Megrázom fejem, s máris visszatértem, lépteim kissé kómásan vezetnek a pulthoz, de egy újabb lidérc talál társra bennem. Ott állsz mellettem, s míg inni kérek Te mosolyogva rágyújtasz. Lehunyom szemem s messze kergetlek, de percenként hallom a kattanást. Elvesztem. Megint. Még mindig.
Utálom magam, utálom ezt az estét, utálom hogy nem vagyok egyben egy év után sem, nincs az a zöld fény, mely azt mondaná "indulhatsz". Nem tudok viszont szeretni bárhogy is próbálom, nem tudok elveszni a pillanatokban melyet nem veled élek meg.
Ha megkérdeznéd, nem tudom hol kezdjem hiányod által okozott sebek gyógyítását. Fogalmam sincs mit akarok ami nem Te vagy, hogyan leszek képes megtört lélekkel és bizalommal újra befogadni valakit aki kárpótol majd mindenért amit Te okoztál...
Nincs ez így jól. Nem vagyok jól. Pont.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.