l'évasion...

Manapság a szemembe csapnak a villámok, éles fehér fényben szöknek elő az ágyam alá söpört rossz döntések ezeréves porcicái, s ilyenkor...ilyenkor szívem hevesebben ver, egészen nyaki aortáimban érzem lelkem lüktetését. 

Mint a befejezetlen, megoldatlan feladatok az iskolában, a felelés vagy dolgozat előtti "semmit sem tudok" érzés. Ismerős mindannyiunknak. Mégis oly kevesen foglalkozunk vele, míg nem hasít szembe a valóság, s az élet üde vörös tenyérnyomot nem rajzol arcunkra egy enyhe kis "jó reggelt, térj észhez" pofonnal. 

S mostmár oly késő, oly késő visszpörgetni mindent, s aprólékosan azt nézni mennyire rossz döntéseket hoztam, mennyire nem törődtem az intő szavakkal, s "én mindent tudok" harcias hozzáállással tele önbizalommal vágtáztam be, egyenes a mocsár mélyére. 

Olyan jó lett volna, ha akkor sorom Veled akad össze helyette, kezem Te kezedben tartva, melletted meneteltem volna egy kedves dalt dúdolva a mezőn,- iszap s láptenger helyett, mely most körbevesz s csontjamra nehezíti a felelősség súlyát. Bárcsak ismertelek volna akkor, hogy rossz döntéseim előtt szavaidat halljam fülemben visszacsengeni, s árkok előtt kezed védelmező biztonsági övként elémtéve akadályozd meg sebeim sokasodását.

S tudod mit, talán ismertelek is. Csak nem volt még ott az idő. Sosem volt ott a megfelelő pillanat. "Minden akkor történik, amikor annak törénnie kell" - mondják, s lehet hogy most azért szeretlek ennyire mert mert megtanultam értékelni azokat a pillanatokat amikor az élet félmosollyal kérdezi tőlem, vajon tudom-e mit akarok igazán. 

Mostmár talán tudom, bizton még mindig nem állíthatom, de talán érzem már a helyes irányt, s van erőm akár egyedül is rálépni a jobb, tisztább élet útjára. 

Hát ha ekkora árat fizetek érte, ám legyen. Semmit sem fogok megbánni. Talán csak ilyen kietlen éjszakákon egy sóhajba temetve azt súgni a sötétségbe:

bárcsak ismeretek volna előbb, amikor még a naív törelten szívemet teljesen Neked tudtam volna adni...