Azt mondják a reinkarnációs utaztatás végleges eredményét sokáig nem értjük, hiszen a párhuzam mely a jelen és az előző életünkben húzódik nagyon fejlett intelligenciával és érzelmi töltéssel rendelkezőket kapcsolja át dimenzióról dimenzióra.
Becsukom a szemem, s érzem ahogy testemben egy egy pici idegszál meg-megrezdül annyira koncentrálok messze menni jelenlegi önmagamtól.
Testem mozdulatnalsága most mégsem rémít meg, nem érzem olyan fojotogatónak, ahogy azt sokszor álmomban érzem egy egy nagyobb insomniával küszködő időszak után.
Hirtelen nem látom már a fénytörés által okozott foltokat úszni szemem előtt, combomat pedig melegség hatja át. Mintha valaki puha meleg tenyerével símogatná combom, gyengéden belémmarkolna, s testembe szökik egy jól ismert forróság. Melleim közt izzadságcseppek jelennek meg a vágytól, körtáncot járnak, világító kék virágokat allkotnak mellkasomon.
Ismerős hang fogad, s reakciókén önkénytelenül az ajkamba harapok. Tudom hogy itt vagy, érzem jelenléted, de nincs már tér sem idő. Mondd, hol vagyunk? Ki vagy Te, milyen testben érkeztél hozzám, s ki lennék most én? Miért szorítja csípőmet egész erősen meghúzott fűző, miért érzem kényelmetlennek ruháim?! Mintha radírként dörzsölnék testem, s vágyom a kézre, mely felszabadít-e monoton fájdalom alól, s egy teljesen más keserédes fájdalmat okoz nekem.
Biztosan mozgolódom, vajon mit lát rajtam az utaztató, mit láthat rajtam a vezetőm? Talán mindent lát, érez velem együtt? Hallom hogy kérdez tőlem, de mit és miért? Ebben a kábulatban csak képzelem vagy tényleg válaszolok neki?
Tisztul a kép, s a cipőmre pillantok, magas tűsarka szinte éles pengeként vágja át a puha kordszőnyeget. Fentebb nagy lukacsos harisnya tetején teljesen hozzámsimuló harisnyakötő, s szép íves comb fogad. Nő vagyok, hosszú vörös rakott alsószoknyás ruhában. Kezemre pillantok, sehol egy gyűrű - vékony s kissé túl fényesnek is ítélem bőröm, mintha csak most kentem volna be olajjal. Nem merek ruhámhoz érni, így nem! Még foltot ejtek újdonsült önmagamon. Tükröt keresek, de sehol sem találom, pompa, arany, lila, vörös, fekete, királykék fényekkel és bársonyokkal körbebélelt palotámba épp csak besejlik némi tiszta fény. Tükörnek, önvalómnak nyoma sincs.
Lépcsőt látok, s hívogat az emelet, ahogy súlyos ruhámmal cipelem önbelső félelmem s vágyam felfelé a lépcsőn, hirtelen hátrapillantok. Titkon abban reménykedem hátha most, hátha most, a magaslatból szemlélve Téged is meglátlak, megfejtelek, szemügyre veszlek... de árnyakat látok csak, utánam forduló ismeretlen tekinteteket. Mind kíváncsian nézik lépteim, s vágy szemükben egyszerre veszélyes és kibárándító.
Kinyitom ajtóm, s a hatalmas ágy szélére ülve várok. Hallom a lépteket, morajokat, női sikítást, hangos kacajt, hallom! Hallom a hangod! Gyere ide! Kérlek! Tudod hol találsz!
De szaviad erőssége inkább távolodó mint közeledő. Istenem csak Te légy az! Lépj be hozzám kérlek! légy Te! Légy Te!
Szívem a torkomban dobog, a fűzőmtől nem tudok összegörnyedni, pedig legszívesebben lárvaként báboznám be magam az ismeretlen érintések és szempárok ellen. S ekkor legördül a kilincs harangja, valaki jön! Bezárom szemem, mint egy kislány a téli hózivatarban, s várom hogy megérints. Testem öszöntösen reagál érintésedre. Egy pillanat alatt észlelem ha testem vonzáskörébe érsz...
- Kit vársz? Kérdezi az utaztatóm, s most érzem, hogy homályosodik a kép, szemem a valóságban is szorítom, oly erősen hogy sarkából könnycseppek sora fut végig arcomon.
- Őt - válaszolom, s érzem, hogy lassan visszatér tudatom jelenem síkjára.
Már csak sírni van kedvem - Segíts! súgom fájdalmasan - Meg kell tudnom, hogy eljön-e értem! Engem választ-e! Kérlek küldj vissza! Kérlek segíts!
De keze végigsimítja arcom, s halkan súgja, - nem lehet! még nem állsz készen rá! Annyit ad a tudatod, amit fel tudsz dolgozni.
- Félek, szökik ki a számon feltörő sírással egybekötve, s így ébredek fel első reinkarnációs utazásomból...
- Mitől félsz? kérdezi jógim, s vállamra teszi kezeit.
Ki szeretném mondani, de már teljesen észnél vagyok. Bentragad a válasz mint életem oly sok területén, s szemem törölgetve lassan felülök.
....
Vajon milyen lesz ha többet nem hallom hangod, ha már nem ismerem fel érintésed, s fűzöm helyett már nem szorítja végtelen hiányod mellkasom.
Félek.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.