l'évasion...

A hideg üde vörös rózsákat fest az arcomra, s számon kifújt levegő hófehér felhőként szökik az éjbe. Karácsonyi fények közt sétálok, s az aprócska lankás utcák sötétjében meg meg torpanok. Figyelem az embereket, a tájat, a fénysugarak játékát, s szívem mélyére hatol egy nyughatatlan érzés. Hiányzol innen. 

Az ünnepek közeledtével megintcsak a legnehezebb időszakhoz érek, számot kell vetnem az elmúlt évemben felgyülemlett, dobozba csomagolt nehézségekkel, megválaszolatlan kérdéseket kell sorrra vállfára akasztanom, s leporolni a meg nem valósult álmaimról a rágyülemlett port. Őszinte leszek, borzalmas nehéz. Ilyenkor testem megfeszül, agyam tombol, s lelkem megtelik kételyekkel. Nekem miért nem sikerül?! Én miért nem lehetek igazán boldog? Talán nem vagyok elég? Talán nem vagyok elég jó magamnak? Mi van ha nem leszek elég neked sem soha?! 

Akármennyire is megszoktam az életem sorainak egyedül vezetését, felfogtam sőt megértettem hogy a lelkitársaimat barátaimban, családom taláhatom meg, egy erős megnyugvást nyújtó társ helyett,-  mégis ilyenkor egy kis részem veled vackolná be magát a melegbe, s nevetve, egymást piszkálva a mellakosodon elaludva nyugtáznám az adventi hetek múlását. 

Ilyekor kicsit féltékeny is vagyok az engem körbevevő szerencsés társaimra. Igen. Rá is. Rá aki épp most talán mellédkúszik az ágyba, s még nem is tudja mekkora kincs tested melegét érezni a takaró alatt, s karjaidba fészkelve aludni át az éjszakát. Talán gyengeség a társra való vágyakozásom, a minduntalan keresés, és az értelmetlen remények életben tartása, a tétova éjszakák... egyszerűen érts meg kérlek! Talán én magam is gyenge vagyok ilyenkor. 

Pont ezért hiányzol most mellőlem. A lankás utcák sötétjében megbújva letörölnéd csendben ejtett könnycseppem, s egy csókoddal éreztetnéd, hogy már nem vagyok többé ennyire lelketvacoktatóan egyedül... Hideg van kint.