„Szórakozottan
másvalaki arcával
mosolyodtam el.”
Szélvédőmet pára borítja, s hideg szúrós levegő fúrja magát orromba. Gerincem ívén végigfut a hideg egy pillanatra, s testem automatikus módra kapcsol. A megszokott mozdulatokkal indítom autóm, s a kapun kigördülve indulok utamra megint. Valahogy nem vagyok egyben. Hónapok óta nem érzem testem s lelkem közti kötődést, agyam nem küldd elég jelet izmaimnak, elektródáim kiégtek, mint a bal első lámpám. Fázom, s a zimankóban kapunis fölsőmbe visszahúzom nyakam. Kezeimet összedörzsölve melegítem egy-egy piros lámpánál, s halk zenével próbálom elhesegetni reggeli fájó gyomromra való koncentrálást. Nem jó ez így.
Mintha nem én ülnék most itt. Sőt biztosan nem én vagyok ez a feldagadt, vörös szemű ráncos, gondokkal telt arc a visszapillantóban. Minden pillanatban keresem önmagam... Talán épp most máshol járok, a mellettem megálló meleg és modern autóban ülő mosolygó nevető házaspár egyike vagyok, akit párja kitesz a munkában reggel, de előtte még meghallgatják közös dalukat. Talán épp én vagyok az a lány, aki a kismama pocakján pihenteti kezét, míg az egyik kirakatot nézi az utcán, vagy talán az előttem elsétáló nevető egyetemisták egyike, akin szinte látszik mennyire boldog és gondoktól mentes még. Várj! Talán én vagyok az vad és magabiztos nő a bárpultnál, aki szemével sziklákat szór feléd, s félmosollyal konstratálja, ahogy közelebb lépsz. Én vagyok, talán én vagyok, aki a sötétben magához húz, s halk "h" betűim lengik be az éjszakát újra és újra.
De szemembe szúr felkelő a nap, s tisztulni kezd a kép. Autóm begördül a stúdióba, s ébredező elmém első képeként Te fogadsz. Míg mellettetek elhajtok lassan, megfigyelem hogyan reagálsz a mondataira, hogyan figyeled szája ívét, ajkai mozgását míg hozzád beszél, míg reggeli kávéjába szürcsöl. Látom, ahogy ránézel, tisztán látom gondolataid s szinte jóslatként tudom felmutatni következő mondatod...s Te? Vajon látod, a mosolyát - mely magába foglalja a földi valót, a mindent felemésztő szenvedélyes tüzet, s törékeny érzelmeket?!
Mára azt hiszem megtaláltam magam. Leállítom autóm, s még egy nagy levegőt veszek mielőtt kiszállok.A bejérati ajtóból lemondóan fordulok vissza, s míg egy másodpercre rátok pillantok.
Ma az vagyok. Ő. S most, ma rajta keresztül mosolygok rád... Bárcsak meglátnád...
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.