Vajon meddig gyászolunk egy kapcsolatot?! Egy akkora szerelemet melyből azt hiszed sosem fogsz kigyógyulni. Egy olyan emlékhalmazt melynek darabjait örökre a bőröd alatt viseled majd, s mindegy hogy mennyi idő telik el a szíved még mindig heves dobogásba kezd ha valaki egy közös beszélgetés közben kimondja a nevét?!
Azt gondolom változó ki medig tartja magát a perem másik felén, ki hogyan mer átlépni a szakadékon, s újra füves talajra lépni, új irányokat kezdeni. Van akinek pontosan annyi év mint amennyit szeretett, van akinek egy élet sem elég, s van aki középútként tisztes hónapelhagyások után kezd neki a rengetegnek.
Nos nem hiszem, sosem hittem hogy én nagymester lennék a szerelem terén, sőt... de valahogy nem érzem helyénvalónak azt hogy az állítólagos nagy és felejthetelen csodát melyet annyiszor hazudtál a szemembe percek alatt eldobod és valaki más haját simítva közös reggelre ébredve szuszogod, morogod, ordítod tovább a képzelt hitegetéseid melyet a tudatlan áldozat rögtön a lelkére szív.
Minél feljeb
b repültünk most annál alantasabb dolgok húzzák az emlékeinket a mélybe. Megannyi napsugaras pillanatot tettél tönkre azon a mámoros éjszakádon, melynek még mindig érzem keze nyomát a torkomon, a falhoz csapódás erősségét, s még mindig hallom lüktetni megalázó szavaid, a szemed villanását, a gyűlölettel teli agresszív alkoholpárát csapódni arcomon. Csodálkozol hogy nem tudtam többet rád nézni?! Eltörtél s már nem volt elég pillanatragasztó a kisszekrényünkben... Nem a szerelmem szűnt meg létezni. Te szűntél meg. Mindenestül. Csalódás keveredett, haraggal és félelemmel. A tiszta szerelem helyett megalázottság és boldogtalanság vetette meg lábát életünk posványos szakaszán.
S most szinte fortyogok. Megőrjít a düh hogy képes vagy túllépni, átlépni rajtam. Te sosem kerültél a perem szélére, jószerivel kaptad meg a hídhoz való összes alkatrészt, s egy új gyúntlan áldozat mosolyával egészen a kikötőig találtad meg az utad. A közös kikötőnkig, melyről annyit áradoztál. S immáron mindez neked semmit sem jelent. Fellékelném agyamat hogy kiszedhessem belőle ezt a tömör mérget és csalódottságot, a kombinálás terhét, az emlékek elhalványulásának megakadályozhatatlan progresszivitását.
Azt mondják és én is hiszem, hogy a karma egy büdös k..rva mely körbeér. Ha bántasz bántanak, ha jót teszel talán neked sem lesz bántódásod. Most mégis csodálkozom,hogy nem bánt Téged. A legrosszabb dolgot teszem magammal szemben, s sajnos a csontvelőig kívánom azt hogy a karma útolérjen és minden porcikádban érezd minimum azt a kínt és mélységes szomorúságot, melyet én érzek mióta jogtalanul bántottál.
S tudod miért?! Nemcsak Éveket, emléket vettél el tőlem, de sajnos a képességemet is hogy újra higgyek abban hogy tudok egyszer még valakit őszintén, teljes bizalommal szeretni...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.