A zúzmarás utcán sétálok, a csúszós talaj szinte futószalagként viszi lábam az ismeretlen vonzáskörbe. Ajtót nyitok egy sosem látogatott helyre tévedek, s a huzattal együtt az orromba szökik a frissen főtt kávé illata...
Csak szeretnék kicsit magamba fordulva üldögélni a sötétedő légtérben s a legszebb asztalt választom megnyugvásom gyanánt. Lehajtott fejjel ülök, mintha a testem minden porcikája érezné itt nincs miért kihúznom magam... A habos meleg kávéval együtt érkezik a nyíl a nyelőcsövemen át megtalálva már épp összeforrt szívem, melyet recéivel átsszaggat s a mélyen a gyomromba szúrja pengéjét. Összefut a szempár s hatalmasat hasít a belsőmbe újra a szerelmünk értehetlen felsejlő pillanatai. A köztünk lévő megmagyarázhatatlan vágy, a közösen töltött pillanatok önfeledt élményei, s szégyellem magam. Helyetted is.
Végignézem Őt alaposan, ahogy sétál, mosolyog, ahogy a szavak gördülnek ajkáról, ahogy a haját simítja s néha felém pillant. Talán nem is tudja miért ragasztom meg fókuszomat minden mozdulatán. Két külön világ vagyunk, s mégis hatalmas kapocs tart minket össze...
Fortyogok a dühtől, mindent elmondanék. Megkérdezném az összes kérdésem melyet Te sosem válaszoltál meg. De a szám nem nyílik...Szótlanul ülök ott, s nézem ahogy szempillám végéről egy sós szomorú könnycsepp a habba csöppen. Lelkem teljes mélyéről utálom magam.
Talán nem is tudja mennyire sajnálom, Ő igazán nem érdelte meg, hogy én érezzem úgy "átvertek". Talán nem is sejti, hogy amíg ő melletted hajtja párnára a fejét, az én párnámon még az illatod halvány emlékét keresem minden éjjel. Semmit sem tud arról mennyire erőteljes volt az láng, az vágy, az a kémia mely örökre megtapadt az elmémben s már sosem lesz semmi sem olyan színes és szikrázóan élénk, mint azok a világító taxilámpák a fesztivál kapujában, vagy az a későnyári udvar a teraszomról közösen nézve. Már semmi sem lesz annyira tökéletesen hozzám illő mint a hátad s nyakszirted vonalán meghúzódó mélyedés melybe oly sokszor hajtottam fejem...
S ekkor még egy hideg csöpp gördül végig arcomon... a tudat miatt. A kérdés miatt a fejemben melyet már kigondolni sem volt érdemes... talán Ő is ezeket szeretni Benned annyira?!
Össszevetem magunkat, akartalanul és méregetem karomat karjával, combját combommal, ajkát ajkaimmal s szinte hangosan kacagok a szégyentől...
Úgy érzem mennem kell, egy percet sem tudok itt maradni, csak menekülni szeretnék, s hátrahagyni mindent ami még egy kicsit felidéz Téged s elvesz belőled.
Tudatom kikapcsolt, sem számla végösszegére sem az otthagyott pénzre nem emlékszem...A lelkemmel húzom haza a testem. Az ajtón belépve kiszakad belőlem a hónapok óta mélyen elfojtott sírás, és szánom magam.
Szánni való vagyok! S tudod miért? Mert még mindig, ezek után is irigy vagyok arra a tudatlan, ártatlan lányra, akit többszásszor megtiportál, átvertél, megcsaltál... de minden éjjel melletted aludhat el...
...
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.