l'évasion...

Feldagadt szemmel sétálok a tükörhöz, kissé elfolyt tegnapi smink maradványai pihennek a szemem alatti fekete karikák redőiben. Arcot mosok, s érdes törölközővel temetem be arcom a hideg víz után. Vattát köpök, s csapongó fejfájás nyomja el a tegnap emlékeit. Megfordul a világ.

Összekuporodva fekszem vissza s a gyomromat átkarolva alszom bele a lüktető fájdalomba. Kínoznak a mindennapok. Életem legszenvedélyesebb nyarát zárom le a napfény felhők mögé bújásával. Érzem hogy az ajtók bezárásával a saját szerkényimet kell kitárnom, szembe kell néznem az itt elrejtett címkézett ruhákkal, dolgokkal melyet akkor ott úgy éreztem hozzám tartoznak, s most mégis szomorúan konstratálom pazarlásom...

Elpazaroltam éveket egy szerelemre melynek minden részletéről azt hittem kerek és szép s még magamnak sem mertem bevallani hogy egy olyan pocsolyában ülök melynek nincs sem mélysége sem tisztuló medre. 
Csendben szavak nélkül fogadtam el a majdnem jót, s nem volt igényem a jobbra, a szebbre. A szemébe nézve hittem el hogy nekem ennyi jár. S lám, mint kártyavár az ablak nyitásával fújta szét a szél a napok, hetek, hónapok, évek alatt felállított képzelgéseim. 

Maradtam egyedül, körülöttem papírlapokkal, bizonyítékokkal az életem apró szeltekre hullására, s rá kellett eszmélnem hogy mindent előről kell kezdenem. Nehéz szakadni a múlttól, így szépen dobozba zártam mindent s mehetett a szekrény mélyére a következő címkével: néha még nézz bele.

Elpazaroltam a szépségem, a cigaretta és az alkohol minden szála, centilitere, a stressz és fájdalom s nemkülönben csendben ejtett önmarcangolás ásnak most árkot arcomon, s vetik meg frissen bélelt helyüket a bőröm alatti zsírszövetekben.

Elpazaroltam a kedvességemet, nyitottságomat, bájomat azokra az akkor barátoknak hitt személyekre, akik talán arra sem emlékeznek hogy az életükbe léptem. Hiába hasít belém minden elvesztegetett pillanat, a nélkülük megélt élmények, események - az ő számukra ezek az igényesen megvarrt ruhadarabok nevezzük úgy bőrök már rég levedlésre kerültek, s süllyesztőben landoltak. Velük is megfordult a világ.

Elpazaroltam magam, elpazaroltam azt a gyermeki őszinte lényemet amit egykoron a távolsági busz ablakából láttam vissza amikor az engem körülvevő hatalmas beszippantó várost szemléltem. Úgy érzem minden nap egyre kevesebb vagyok, s mindeközben többnek kell látszódnom. A kérések helyett elvárások, a tükrök helyett  pedig torz ideálok mutatják belső énem. Erősebbnek, magabiztosabbnak, felnőttebnek kell lennem, hisz nincs idő. Egyszerűen nincs időm pazarolni. Nincs több percem arra hogy várjak, hogy csendben hitegessem magam arról hogy talán a holnap jobb lesz, és a napok múlásával a sebek is gyógyuljanak ott belül. Meg kell tanulnom egyedül kötést tenni a lelkem vérző foltjaira, s fogszorítva vonszolni magam az álmaim felé, hiszen a sikerfilmemet csak én írhatom.  

S most ha kidobok mindent, vagy elajándékozom ezek súlyát a szívemből jöhet az újabb adag vásárlás. Befizettem rád, helyet csináltam abban a szekrényben. Nézd csak a legjobb polcot kapod hogy szép gondban itt tárolhassam az összes új szerzeményt ami veled kapcsolatos. Hogy pazarlás-e?! Még nem tudom, de egyet biztosan érzek. Azok a napok amik nem veled telnek el,mind kárba vésznek...