Felkavart por ízét érezni a levegőben. Az eső már kavarog felettünk, s emberacok között sétálok minduntalan. A nap lenyugodni készül, de utolsó sugaraival apró kis piros csókokat lehel fedetlen vállamra, s roséfröccs pedig járomcsontomra tapasztja mosolyom. Rád gondolok.
Igen. Milyen fura nem? Itt és most veled képzelem el magam. Látom magam előtt, ahogy a fényben hunyorogva próbálom aprólékosan megjegyezni állad ívét, szempillád hosszúságát, félmosolyod sármosságát, mimikáid arcodon ejtett mozdulatait, s magamba szívni ittléted, velem-léted minden pillanatát, hogy újabb tíz évig felidézhessem arcod magamban, ahogy most is teszem... Látom, ahogy kezemért nyúlsz, s gondokat hátrahagyva ugrálunk a hangszórók lüktetésére, ahogy megfáradva a hajnali nap fényében okosan és hosszan beszélünk az életről. Nem vágyom másra, hidd el...csak kicsit jobban megismerni...Téged.
Érdekes, hogy történnek olyan találkozások egy ember életben, amely talán pillanatok szülémenye, mégis mélyen az agyad emlékalbumában fakultság nélkül mutatja fel, azt a szemernyi együtt töltött időt. Talán nincs is ilyen sok. Nekem Te vagy az. Nagybetűkkel, és ponttal a végén.
Most elmosmolyodom, mert látom magam előtt még mindig azt a gyermeki és bátor lányt, aki egy tömött kis kocsmában, az ajtón belépve azonnal szemed rabságába esett, s akkor ott nyugtázta, "itt van, él, létezik akit megálmodtam magamnak, csak még hagyni kell tovasétálni, még hagyni kell élni. S ha sorsaink újra összefutnak, mindketten biztosan tudni fogjuk, nekünk okkal kellett találkoznunk csorba újtraink egyenes szakaszához érve..."
A türelmességet nem rólam nevezték el. Életemben az egyik legnagyobb buktatóm a saját magammal és a sorsommal szemben állított örökös hadjárat, és az ádász hajsza az idővel. Viszont épp ezért olyan hihetetlen vagy Te számomra, akire megtanultam várni. Igen. Várok rád. Nagybetűkkel, és ponttal a végén.
Mint mindig most is a reggeli készülődésben figyelem arcom, ahogy a fáradtság mély gödröt ás szemem alá, s a fesztültség nyakláncként fonódik nyakamra. Mégis az ágy melege helyett kócos tincseket varázsolok magamra, s legszebbik ruhám veszem fel a tétova jelenemnek szánva, hogy vele és az ő segítségével végleg leszámolhassak múltammal.
De valahogy nem megy. Ma nem. A hajam kisimul, a ruhámat kávéfolt borítja, s a nap végére már parányi része sem marad a szépen megfestett világomnak. Mintha minden színt hamu lepne be, melyet a lelkemre vetett ágyúgolyók sora okozott volna.
Így hát így most az ágyban lefekvés előtt elgondolkodom...
Mi lesz akkor, ha én a türelmetlen - egyszerűen csak... egyszer biztosan rájövök, hogy túl soká várok a jövőmre, hogy túl gyorsan tör elő a jelenem, és hogy túlon-túl szerettem a múltam?
Vajon akkor is rádírok majd? Vagy egyszerűen csak mellkasodhoz szorítasz s minden megoldódik akkor?
Nem tudom. Megvárom. Nagybetűkkel, és ponttal a végén.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.