Igen igen, látom magam előtt ahogy tekinteted az égbe kapod és kissé megrázva fejed leteszed az asztalra a telefonod. Nem fogod érteni, sőt nem akarod megérteni miért is nyomkodom újra a billentyűket tudván tudva, hogy semmit sem ér. Mégis próbáljuk meg.
Hallgasd csak meg kérlek. https://www.youtube.com/watch?v=UVeOqHToSIk
Utálom, hogy a fejem felett döntesz az életemről, s mindezt hangosan ki is mondod. Utálom, hogy azért mert meg akarsz védeni önmagadtól, a megfordíthatatlan végzetedtől riadót fújsz, s mindezt arra fogod - nem akarsz bántani.
Honnan tudod, hogy nálam mi a határ? Mondd honnan tudod,hogy nem kellesz-e épp így és addig amíg veled lehetek? Kérlek meséld el nekem mikor láttad rajtam azt,hogy félnék Tőled, a jövőtől melyet veled élhetnék? Mi van akkor ha nekem Te vagy megírva, és ugyan még nem látod de neked én? Mi van akkor, ha azért futott össze sorsunk pont most és ilyen szakaszban, hogy minden perced melyben még lábad a földet éri, minden napod melyben szemerkélő nyári eső az arcod mossa, s minden reggel melyben a kacér napsugár mosolyog rád - én ott lehetek melletted, s még feledhetetlenné tehetem életed kicsinyke részét, melyet velem tölthetsz?
Nem félek. Nem lesz semmi bajom, hidd el kérlek! Sokkal erősebb vagyok mint melynek látsz karjaid közt.
Ne félj kérlek! Nem baj ha vannak érzelmeid, nem baj ha valakihez kötődsz. Lábnyom nélkül már nem tudsz tovasétálni. Mozdulataid, szavaid már akkor szívembe égtek mikor kinyitottam az ajtót elődted.
Ne lökj el, tudom! Felfogtam! és képzeld megértettem miért döntöttél remete magányod mellett, de ez nem tesz jót. Mikor vörös rúzsomat szemlélve mellkasodon rámpillantasz, tisztán látom mennyire szükséged van a belőlem áradó indokolatlan, őszinte gyermekien tiszta szeretetemre. Amikor magadhoz húzol, s csókod meglágyulva siklik ajkamon érzem, hogy viszonzásra lel nálad lelkem. Nem tudod tagadni, bár igen jól próbálod.
Tegnap éjjel végigpergett eddigi életem szemem előtt, s egyszerre értelmet nyert minden. A sok bennem lapuló, szőnyeg alá söpört fájdalom felszínre tört, s rájöttem. Rájöttem miért találkoztam oly sokat a halállal, az elmúlás gondolatával, s bennem már nem kavar port. Inkább habzsolni vágyom az életet, s kérlek ne nevess ki és ne vess meg ha ezzel együtt szereteted, lényedet is habzsolni vágyom. Ki tudja meddig tart ez az élet, ki tudja mikor látom mosolyod utoljára, ki tudja mikor mondhatom újra szemedbe a sötétben egymás mellett feküdve "szeretlek", s ki tudja vajon még hányszor fogom azt a választ kapni "kérlek ne tedd Kicsilány..."
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.