l'évasion...

Azt mondják Alaszkában és az északi országokban az emberek mély depresszióban élnek. Nem a fény hiánya, hanem a folyamatos várakozás dönti őket a bánat karjaiba, s takarja be őket hosszú kényelmes puha jó illatú takaróval. 

Várnak. Várnak arra hogy a szürkületet fény, és tisztán fókuszálható közeg váltsa fel. Arra várnak, hogy érezzék a napok körförgását, s a monoton füstös lepel végre szálljon fel a napjaikról. Várnak a reggelre, a nap felbukkanására, vagy legalábbis a tudatra hogy ott, annak fel kell bukkannia, a horizonton fényesebb égboltnak kell köszöntenie a szemet.

Ez a várakozás sokunkban megvan. Egyes emberek napokig, hetekig sőt hónapokig képesek tűrni az egyhelyben állást,  s várni arra hogy a föld mozogjon alattuk. Mások rendszerint toporognak, idegesen császkálnak fel s alá, s amikor a kapu kinyílik mint felhúzott lendkerekes kisautók lövik ki magukat árkot bokrot átugorva, s a sorsot leelőzve sietnek a semmibe. 

Talán nem vagyok egy várakozó típus, a türelem az én szótáramból valahogy kimaradt amikor fent összeraktak az égiek. Minden hibám és nehéz akár elviselhetetlen stílusjegyem mellett a tanulékonyság és homogén, formálható személyiség talán javamra írható. Élő példaként rajzolom az emlékkönyvembe az irántad való vágyakozásom, várakozásom hosszú hosszú végeláthatatlan perceit. A nyugalom magamra erőszakolásának apró sebeit, melyet büszkén vállalok előtted s a világ előtt. Tanulásom tökéletes leckefüzete vagy, mely minden nap kikérdezésre kerül.

Mégis nehéz várni, várni hogy a múlt fájdalmai elmúljanak, a jövő megérkezzen, a jelenem pedig kiteljesedjen s átjárja lelkem minden rejtett zugát. Félek tőle, hogy hiába messze Alaszka talán a mi életünk is csupa várakozás. Várakozás arra hogy újra belépj az ajtón, s egy mosolyoddal apró pirult rózsákat fess arcomra. Várakozás a reggeli üzenetre, az esti csókra, a lopott percekre, s legfőképp arra hogy biztosan lássam a szemeidben ha rámnézel: szükséged van rám...