l'évasion...
szakaba rejtett menekülés előled...magam elől...
Manapság a szemembe csapnak a villámok, éles fehér fényben szöknek elő az ágyam alá söpört rossz döntések ezeréves porcicái, s ilyenkor...ilyenkor szívem hevesebben ver, egészen nyaki aortáimban érzem lelkem lüktetését.
Hűvös nagyvárosi estén telefonom névjegyzékét pörgetem, s mielőtt rányomnék egy névre agyam stoptáblája élesen felvillan előttem.
az igaz és az igaznak vélt barátoknak
Csillog a hashtag a képek alatt, s félmosolyra húzom a szám. Bár mindenki tisztába lenne a barátság fogalmával, talán nem tartana itt a világ.
A fertőtlenítőszer szúrja orromba magát, s pórusaimon keresztül kúszik vissza agyamba a jól ismert kórházi bentfekvés émelyítő kínkeserves szaga.
A kapcsolatok a legfontosabbak egy ember szerű lény életében. Sajnos jelzőkkel burkolják testünk, s ha nincs épp olyan színű, illetú, varrású, tapintású bőrünk melyet elvárnak tőlünk, rögtön a lista legaljára csúszunk.
A zúzmarás utcán sétálok, a csúszós talaj szinte futószalagként viszi lábam az ismeretlen vonzáskörbe. Ajtót nyitok egy sosem látogatott helyre tévedek, s a huzattal együtt az orromba szökik a frissen főtt kávé illata...
Szinte minden erőmmel megfeszülve vártam a másodperc mutató 12-eshez érését és csak egy kívánságot - "legyél sokkal jobb mint tavaly" mormolva lecsukott szemmel vártam a konfettik arcomba hullását.
Könnyekkel a szememben ébredtem. Hangosan hívtam volna bárkit, hogy elűzze ezt egy mélyről jövő lüktetést, mely szétfeszíti a belsőmet, de sehol senki. Egyedül vagyok. Mint a nagyok.
Ez az év nem más számomra mint egy véletlenségből elkövetett önmerénylet. Minden széthullott. Nincs egy olyan hely az életem pillérein melyen biztos lábakkal állhatok. Mindösszesen hat lábra állok a szakadék szélétől, s meglepve konstratálom létezésem.
Az elmúlt időben az insomnia újra beköltözött az életembe. Elveszi az éjszakáimat, és nem pótolja elvesztett energiáimat a nappalok lendületében. Ilyenkor lassan peregnek a percek, minden sóhajtásom körbeölel s száműzetésbe küldöm azokat az álommanókat melyek kitartóan próbálkoznak port hinteni…
Lázas álmok gyötörnek félholtra. Forr a testem a bennem dúló kétségektől. Homlokomon virágzik a kín édes cseppje, és Te messze jársz. Nincs tér, sem idő.