Ez az év nem más számomra mint egy véletlenségből elkövetett önmerénylet. Minden széthullott. Nincs egy olyan hely az életem pillérein melyen biztos lábakkal állhatok. Mindösszesen hat lábra állok a szakadék szélétől, s meglepve konstratálom létezésem.
Sosem gondoltam hogy az életem egy Bermuda háromszöghöz fogom hasonlítani most mégis a napokban ráeszméltem, így van. Minden ami a közelembe férkőzik, ami vagy aki magától lép közelebb vagy én húzom, láncolom az hirtelen a semmibe vész. A fényes nappalokat esős éjszakák s magányosan töltött gondokkal teli hétköznapok váltották fel. Nincs megnyugvás. A boldogtalanság állandó megléte talán még nem is fárasztana annyira, de a szakaszonként fellépő lemondás, elengedés minden reményemet szép lassan felörli a boldogságra.
Ne félj! Nem kell menekülöd! Szinte a lábad sem éri a földet úgy szaladsz tőlem messzire. Bele a csodálatos háromszög közepébe mellyel együtt létezésed is elvész mellettem. Útjaink szétvélnak s a közösen álmodott világhoz vezető ösvény immáron nem más mint paralell szálakon futó földesutak, melyek talán többé nem keresztezik egymást.
Hidd el kérlek lassan feloldódik bennem hiányod s nem szorítja annyira majd torkom életed jelei melyek nélkülem s nem velem történnek, de most még küzdök. Érted. Azért az aprócska szilánkszerű széttört tükördarabért melyet az életembe loptál s újra megtanítottad tisztán látni arcomat benne. A sötétségben meghúzódó aprócska fény felé fordítottál, a mellkasomhoz nyomtad, pontos a szívem helyére, hogy ott tükrözze vissza a remény utolsó felcsillanó fénycsóváit. Milyen hálás vagyok érte. Mennyire hálás vagyok Neked. Azért hogy létezel. S én mohón gyeremeki habzsolással vágytam többre és többre belőled.
Talán ekkor ijesztettelek el végleg. Nem tudom, hogy attól féltél nincs elég energiád mellyel örökre megtapasztod a hálát a szememben, a mosolyt az arcomon. Vagy talán csak túl kapzsinak és önzőnek gondoltál a te nyugodt világodhoz... talán sosem fogom megtudni. Talán sosem lesz már esélyem hogy kijavítsam amit tudatlanul, akaratlanul rontottam el.
Talán sosem leszel tisztában vele, hogy mennyit jelentettél, jelentesz nekem, talán sosem akar majd senki többet ennyire boldoggá tenni Téged, nem is másért. Nem is a szerelemért. Csak azért, mert Te, ha még titkon is, lopott percekben, de akkor ott azzá tettél...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.