l'évasion...

Az elmúlt időben az insomnia újra beköltözött az életembe. Elveszi az éjszakáimat, és nem pótolja elvesztett energiáimat a nappalok lendületében. Ilyenkor lassan peregnek a percek, minden sóhajtásom körbeölel s száműzetésbe küldöm azokat az álommanókat melyek kitartóan próbálkoznak port hinteni szememre.

Talán a legrosszabb a nem alvásban az idő melyet ezzel kapok arra hogy aprólékosan átrágjam az elmúlt nap eseményeit. Bármennyire is hajtom messzire az ágyam alól előbújó kérdések szörnyeit túl kevés vagyok egyedül megbírkózni velük. 

Ismered a játékot, "szeret - nem szeret?"...sokszor játszottam kiskoromban és hittem benne hogy a válasz ennyire egyszerű. Az utolsó margaréta levél letépésével tökéltesen tisztában leszek a válasszal. S most, nincs annyi szín, annyi virág kapcsolatunk mezein mint amennyi választási lehetőséget hagy maga után szerelmünk. 

Szerettem volna ha biztosan látod melyik utat szeretnéd, szerettem volna ha erősebb vagy, ha nem félsz akarni engem, s megtenni azt amit legbelül te is érzel - felállni és lépni egy hatalmasat az eddigi életedből. Szerettem volna ha ez a szembejövő érzelmi villám mely kettőnk között létrejött nem csak másodpercekre sokkolja a szíved, vagy ha igen elég erősen hogy azt érezd máshol nem történik többé elég töltettség. 
Vágytam rá hogy együtt nézzünk a jövő felé, vágytam arra hogy átölelj este, s az állad íve legyen az első ajándéka ébredő szememnek. Vágytam a hangodra, milliárdszor hallgattam volna az újbóli találkozás örömteli kérdéseit. Minden nap vágytam volna a tested közelségére, a csókod csattanására, a szemed csillanására, a csöndes éjszakákra, a szomorú percekre, a biztonságra karjaidban. Bármire ami Te vagy, ami a részed, ami veled jár.
Akartam hogy megadja az élet hogy újra boldog legyek. Akartam minden erővel egy kis részed lenni, tényleg akartam...de ott álltunk megintcsak a szerencsekerék előtt, hisz az elejétől kezdve nem voltak tiszta egyenes utak egymás felé. Mindig a sorsra bízva pörgettünk, s Te nem akartad, én nem mertem hangosan elmondani mit szeretnék hova billenjen a műanyag nyelv mely megfékezi a kereket. 
Csenden viseltük a következő kötelező lépcsőket. Talán Te ezt viseled egész életed során... viszont nekem ez nem elég. 

Nem tudom, nem akarom szerencsekerékkel játszani az életemet. Tudom és hiszem hogy bármire képes vagyok amit magam elé kitűztem. Biztos vagyok benne, hogy sokszor fogok még elesni, sokszor gördül majd könny az arcomon, vagy a kocsiban sírom, tombolom ki magam mielőtt mosolyogva kell megérkezzek, de ez mind egy célt szolgál. Egyetlen egyet, melyet ha Te megértenél nem pörgettél volna csődöt... Azt hogy ne féljek élni, s szeretni...