A szemedbe nézek, s feléd nyújtom poharam. Ülj le kérlek mellém. A fehér napozóágy mellettem rád vár. Kissé hideg hisz az első nap óta csak várja hogy helyedet elfoglald rajta. Nem muszáj beszélned, nem várok válaszokat. Ebben a káoszban talán már nincs is hang, mely elég erősen tépné át a gondok,…
Csendben ülök, moccanás nélkül a kanapén, ölemben a holdas párnám s figyelem az utca zaját. Próbálom kizárni a tudatom, megválaszolatlanul hagyni megannyi felmerülő banális kérdést. A telefonomért nyúlna egyik kezem majd a másik erővel rácsap. Nem tudom mit szeretnék már fürkészni megint... magamnak…
Érzem, ahogy körbevesz a megkönnyebbülés, lélegzetvételben kapom a megoldásokat a gondok elhallgattatására, a feszültésgek kezelésére, a félelem szétporlasztására. Azt kérik gondoljak valakire aki kedves, gondoljak arra amivel ébredni szeretnék. Gyermeki erővel csukom szorosra szemem, s Rád…
Rég olvastam valahol egy kíésrletről melyben a fejlődő, tisztalelkű gyermekeket két csoportra osztották, az egyik nevezzük úgy "szerencsésebb csoport" dícsérő szavakat kapott évei alatt, míg a másik csoport hibáinak szembesítésével fejlődött élete szakaszán. Az eredmény nem volt meglepő.
Balfácán vacsorázik, mosolyogva, meghitten, elmélázva figyeli a vele szembenülő mozdulatait, ajaki nyílását, a ragás ritmusát álkapcscsontján ismétlődni. Balfácán lép az utcára s rágyújt, szája füstöt ereget, szeme szikrákat szór. Figyeli a vele szemben álló kissé zavart mozdulatait, szempillája…
A zúzmarás utcán sétálok, a csúszós talaj szinte futószalagként viszi lábam az ismeretlen vonzáskörbe. Ajtót nyitok egy sosem látogatott helyre tévedek, s a huzattal együtt az orromba szökik a frissen főtt kávé illata...
Szinte minden erőmmel megfeszülve vártam a másodperc mutató 12-eshez érését és csak egy kívánságot - "legyél sokkal jobb mint tavaly" mormolva lecsukott szemmel vártam a konfettik arcomba hullását.
Ez az év nem más számomra mint egy véletlenségből elkövetett önmerénylet. Minden széthullott. Nincs egy olyan hely az életem pillérein melyen biztos lábakkal állhatok. Mindösszesen hat lábra állok a szakadék szélétől, s meglepve konstratálom létezésem.
Az elmúlt időben az insomnia újra beköltözött az életembe. Elveszi az éjszakáimat, és nem pótolja elvesztett energiáimat a nappalok lendületében. Ilyenkor lassan peregnek a percek, minden sóhajtásom körbeölel s száműzetésbe küldöm azokat az álommanókat melyek kitartóan próbálkoznak port hinteni…
Feldagadt szemmel sétálok a tükörhöz, kissé elfolyt tegnapi smink maradványai pihennek a szemem alatti fekete karikák redőiben. Arcot mosok, s érdes törölközővel temetem be arcom a hideg víz után. Vattát köpök, s csapongó fejfájás nyomja el a tegnap emlékeit. Megfordul a világ.
Szinte siklom a betonon, a kerék gurulásával együtt suhannak a percek nesztelen. Testemet átjárja a nap élesen szikáró víztükrön megtört sugara, s hajamba bújik a nyár lágy szellője. Egymagam vagyok, libasorban haladok a megkönnyebbülés felé, egy helyre melyet nem is ismerek, de tudom ott új levegő…
Vajon meddig gyászolunk egy kapcsolatot?! Egy akkora szerelemet melyből azt hiszed sosem fogsz kigyógyulni. Egy olyan emlékhalmazt melynek darabjait örökre a bőröd alatt viseled majd, s mindegy hogy mennyi idő telik el a szíved még mindig heves dobogásba kezd ha valaki egy közös beszélgetés közben…