l'évasion...

Érzem, ahogy körbevesz a megkönnyebbülés, lélegzetvételben kapom a megoldásokat a gondok elhallgattatására, a feszültésgek kezelésére, a félelem szétporlasztására. Azt kérik gondoljak valakire aki kedves, gondoljak arra amivel ébredni szeretnék. Gyermeki erővel csukom szorosra szemem, s Rád gondolok. Mélyről feldereng mosolyod s utolsó képként felidézem ujjaid selymes érintését a tarkómra kúszva. Egy, kettő, há... s már repülök...

Szeretnék gondolni! Szeretnék érezni! Nem értem a csendességet mely még a szívverésemet sem hagyja felbukkanni  leple alól. Nyugalom vesz körül, érdekes feketeség mély tompa megfogalmazhatatlan semmi. Nem álmodom, minden olyan élethű. Elterveztem, hogy álmomban újra boldog leszek veled. A réten a tavaszi meleg nyaldossa majd vállunk, én a fejem az öledbe hajtva arcod árnyékában megpihenve figyelem borostád csillogását. A ráeső napsugártól egyszerre szőke, barna és vörös. Milyen furcsa keverék, remekül passzol szemed színészhez, ajkaidhoz mely épp füstöt ereget. Szinte fotózni lenne kedvem, s ezzel együtt megérteném a pillanatot mikor gombot nyomva digitális emléknyomokat hagysz életed ösvényén. 
Te egyik kezddel végigsimítanád combom, s pajkos mosollyal kissé belémmélyesztenéd ujjbegyed. A szemed sarkából figyeled reakcióm, kajac és sikoly egyvelege lengi most körbe a pillanatot. Még mindig nem szólunk, nincs mit beszélnünk, minden szavunkat elpazaroltuk azokra a napokra, percekre melyet nem együtt töltöttünk. Egymás rezdüléséből merítkeznénk, s biztosan tudnánk jót cselekszünk. Most a vízért nyúlsz - azt álmodnám. Átszeli a fény a vizespalackot, s egy csepp végiggördül álladon. Gyorsan felkapom fejem, s csókot csenek állad ívére. Fegyelmező tekintettel nézel rám, s az én szemeimben kacér játék rejtőzik. Mosolyogsz s lehunyod szemed. Hátradőlsz s melléd fekeszem. Érzem a friss fű illatát orromba kúszni, a vakító sugár csak résnyire engedi szemünket kinyitni, körülvesz a   felismerhetetlen pajzsként védő boldogság. Felém fordulsz. Az ajkadba harapsz, fejed alá teszed kezed, s végigsimítod ujjaddal az arcom újra és újra. Hosszasan nézzük egymást. Kívánom, hangot nem ejtve ordítom- mondd már, kérlek beszélj, mondd tedd add vedd el és oszd meg. Gyerünk! S ekkor végre szóra nyílik ajkad... egy utolsó mély levegő, vakító fény becsapódik arcomba, s immáron kómában fekvő idegen vagyok egy kórházi ágyon. Fejemben szirénák, retinánba a felettem csüngő neon élesen vág, arcod sehol. Ujjaid immáron egy ismeretlen fehér köpenyes hölgy ujjai, ébresztgetnek, azt mondják minden rendben... Megkérdezném hol vagy, de számra mutatóujj kerül, azt súgják -nem szabad, most jó sokáig nem lesz szabad beszélnem, még ha lenne is mit elmondanom, tartsam magamban...
S én szomjas vagyok, az az egy csepp az álladról nem volt elég, nem érzem a nyelvem, alvadt vér tapasztja szám szélét, s egyetlen folyadék a szemem sarkából kifutó könnycseppek sora.

Azt kérik pihenjek még, gondoljak valamire ami felvidít.. De már túlságosan észnél vagyok, bódiításnak már nyoma sincs, úgy ahogy annak a nyári érzésnek sem, veled, mikor még minden rendben volt. Patakogban folynak könnyeim.

"Zsófia ne féljen, bármi is fájt eddig gondoljon arra hogy ez csak egy jóindulatú kis görcs amit most szépen kivettünk magából és soha többet nem tér vissza vérkeringésébe. Több kárt nem okozhat. Ne sírjon, már elmúlt..." - hallom mély hangját maszkja mögül, s szívem ebben a pillanatban darabokra hullik... kérném hogy toljanak vissza, adjanak még belőle, bármi is volt ez, de a kegyetlen valós igazság szép lassan visszatér. Egy üzenet nem érkezett Tőled, egy kérdőjel sem. Értéktelen vacak vagyok életedben, s csak a megszépült megvalósulatlan álmomat siratom.

Ahogy tudok papírt ragadok...

Odavetsz hanyagul a mindennapoknak-és én mindezt hagyom,
eljön az én időm-eljön tudom; de mit kezdek majd vele: mióta ismerlek
nincs bosszúnak helye a szívemben
kitöltesz mindent, bokrokat nevel a csend bennem, erdőket hiányod;
hegyek gyűrődnek arcomon és a forró magma a szívemben irántad lassan lassan kihűlni látszik...

Köszönöm, még élek.