l'évasion...

Balfácán vacsorázik, mosolyogva, meghitten, elmélázva figyeli a vele szembenülő mozdulatait, ajaki nyílását, a ragás ritmusát álkapcscsontján ismétlődni. 
Balfácán lép az utcára s rágyújt, szája füstöt ereget, szeme szikrákat szór. Figyeli a vele szemben álló kissé zavart mozdulatait, szempillája hosszúságát, nyaka ívét a fej balra fordításakor.

Balfácán lépked az utcán, a kocsija felé halad. Siethetne ha akarna, de várja hogy egy kéz visszahúzza. Egy apró hátranézésnél érzi kabátja szélének megragadását, a szorítás erősségét. Figyeli a magához húzót, keze szilárdságát, szemei barnaságát, s mélyen magába szívja illatát...

Tudja hogy mire vágyik egy összetört szívű balfácán, tenyerével zárójelbe teszi arcom s a szemembe nézve súgja "gyönyörű vagy", a hajamba túr s a nyakamba harap szelíden. Magához szorít s a homlokomon érzem csókját.
Tudja hogyan formálja a szavakat,s azokat hogyan gördítse végig hangja vörösszőnyegén egészen a szívemig. 

S én?! Igazi balekként megint hinni kezdek a leánymesékben. Beengedem szavait fülembe, s hagyom hogy elhiggyem létezhet valaki aki fantasztikusnak gondol. Aznap mosolyogva alszom el újra, s az eddigi képzeletbeli hálótársaim - az itthagyott fájdalmak és nagy szerelmek emlékképei az ágy bal oldalán a fal felé fordulva dacosan nyomorgonak, engem pedig körbevesz a naív tudatlanság.

A balfácán azért mégis fél, a másnap reggeli kávénál gondolkozik s déja-vu érzése van. Szeretett már valakit nagyon, engedett már közel magához olyat akiről azt hitte a barátja s mégis az egyik legfájdalmasabb ember lett az életében...s azóta is ha rágondol még mindig lesüti szemeit és nagy levegővel próbálja messzeűzni az iránta érzett  csalódást... ígyhát elhatározza hogy nem hisz, nem bízik, és figyel. 

A bálfácán fülében tombol a zene, hangos dörömbörő dallam veri szívével együtt a ritmust. Újra csak rá kell jönnie miért is nevezzük baleknek, balfácánnak, pancsernek vagy ahogy szeretnétek.

Egyszerű és mégis elkerülhetetlen baklövéseket követek el. Megunhatatlanul, mindig ugyanabba a gödörbe esem s mikor huppanok a földön tágranyílt gyermekszemel nézek felfelé s bosszankodom csetlő botló lépteimen. 
Vonzom a bajt vonzom a fájdalmat a szövevényes viszonyokat, a hazugságok megtapasztható termőtalaja vagyok. Egy ping-pong asztal fényes felülete melyen minden szerva csodásan pattan, egy dárctábla melynek nincs kívüleső része, csak 50 pontot érő dobások vannak. Egy légyfogó melynek ragasztómázába önként repülnek bogarak, mert tudják annyira tapadnak meg mennyire ők szeretnének. Nem vagyok más mint játékszer, segédeszköz arra hogy elhitesd magaddal még képes vagy emberi érzelmeket előcsalogatni magadból, képes vagy még megszerezni s elengedni bárkit. Önbizalomtréning mely mágnesként húzza elő belőled a mélyre tett érzéseket... viszont itt kicsit más a pólus felosztás...

lehet hogy még nem tudod... de balek csak baleket vonz...

sajnálom.