l'évasion...

Csendben ülök, moccanás nélkül a kanapén, ölemben a holdas párnám s figyelem az utca zaját. Próbálom kizárni a tudatom, megválaszolatlanul hagyni megannyi felmerülő banális kérdést. A telefonomért nyúlna egyik kezem majd a másik erővel rácsap. Nem tudom mit szeretnék már fürkészni megint... magamnak okozok minden nap újabb lila foltokat. Tőled. A hiányod kényszerített sóvárgásba.

Jó lenne sírni. Felszabadítana. A napok óta torkomban hordozott feszülő érzést végre szétpukkasztaná, mint egy szappanbuborékot... de nem nyílnak könnycsatornáim. Irántad már nem. A nekem okozott csalódás kényszerített könnyek nélkül élni.

Hatalmas puha seprűvel karcolom végig emlékeimet, s minden porszemet szeretnék sörtéihez vonzani. Szeretném végleg kitakarítani agyam, s soha többé nem gondolni rád. Rád már nem. A rengeteg áttöprengett este űzte el belőlem a maradék érdeklődést is feléd. 

Jó lenne erőt venni magamon és kitörölni neved névjegyeim közül, képeidet telefonomból, beszélgetéseinket kinyomtatva széttépni,felégetni s messzire hajtani a hamut tőlem. Nem lenne több szavam. Hozzád már nem. A némaságod tett engem némává.

oh pedig hidd el módszeresn takarítok közös múltunk emlékében, kinyitódott már a szemem a mély álom után, a napsugár már mosolyt is csal arcomra egy tavaszi napon, érintést is fogad bőröm, s hallok is már kedves szavakat, s mégis... itt ülök újra és újra csendben. Ölemben a holdas párnám, s figyelem az utca zaját. Próbálom kizárni a tudatom, megválaszolatlanul hagyni megannyi felmerülő banális kérdést...

A telefonomért nyúlik egyik kezem majd a másik megkeresei neved, s egy óvatlan pillanatban már könnybelábadt szemmel pötyögöm.. "hívtál. Mit szeretnél?"...