A szemedbe nézek, s feléd nyújtom poharam. Ülj le kérlek mellém. A fehér napozóágy mellettem rád vár. Kissé hideg hisz az első nap óta csak várja hogy helyedet elfoglald rajta. Nem muszáj beszélned, nem várok válaszokat. Ebben a káoszban talán már nincs is hang, mely elég erősen tépné át a gondok, veszélyek, csalódások, hiányok minduntalan ordítását.
Nem kell hogy felém fordulj, elég ha ajkad a pohár széléhez értinted és megízleled azt a fanyar ízt mely most bennem is tátong. Érzed ezt a nyugodtságot, és egyben mély szomorúságot, mely a panorámaként elénk húzódó tenger víztükréről szökik szívünkbe? Érzed azt a tehetetlen, mozgás nélküli állapotot mely visszaszorítja végtagjaidat és nem enged a víz felé indulni? Látod a távolból pislákoló hófehér fényt, mely végig szórja csóváját a rengeteg tetején? Látod? - ahogy közelebb kerül hozzánk annál halványabban látszik. Érted Te ezt?!
Sokat gondolkodtam azon vajon miért érzem azt, hogy lelkemnek köze lehet lelkedhez. Miért érzem hogy óvnom, védenem kell téged önmagadtól. Úgy látlak most ,mint aki a párhuzamos sorban áll mellettem a végtelen elveszés pénztáránál, s tudatlanul rohan előre a végzetébe, kicselezve másokat. Nem jó látni, odakiáltanék, visszafognálak, elmagyaráznám... de...de sajnos nincs jogom védőhálót húzni köréd. Csak egy szimpatikus alak vagyok a többi közül, aki elkapja tekinteted, s szemében ott ragyog "én itt vagyok ha szükséged van rám."
Nem vagyok túlságosan okos és tapasztalt az élet nevű játékban. Láthatod rajtam, ha kell neked megenedem. Testemen millió seb emlékeztet a kudarcokra, s lelkemen nincs olyan hely mely még tiszta maradt volna. Előtted nem akarok jobb lenni, sem kedvesebb annál ami valós. Nincs szükséged rá, hisz talán ha még nem vetted észre -hasonlítunk. Felszínes mosollyal figyeljük a körülöttünk nevetőket, s összenézve konstratáljuk "jesus, hova kerültem." Egyretegű embersereg között mi már bőven ezer skálában gondolkozunk, s a mi sakktáblánk már előre fel van ruházva a nyeréshez szükséges lépésekkel.
Igen, talán ez lehet a válasz az érzésre. Talán úgy érzem, ha nem lenne bennem ekkora önkontroll én is szerekhez folyamodnék, boldogságot lapátolnék lényembe, s darabokban ébrednék másnap. Egy szippantással tompíthatnám a bennem feszülő kimondatlan csalódásokat, s agyam gondolkozását a boncolgatás helyett más irányba terelném. Talán csak ennyi a különbség. Nem az okosság. Az erő. Az erő amivel eltűröm a naponta rámnehezedő kudarcok, lelki gondok súlyát. Te a könnyebbik úton, míg én a nehezebbiken húzom életem szekerét.
Nem várok magyarázatot, nem is lenne szabad neked kérdéseket feltennem. Mégis úgy érzem én vagyok a hófehér tépés azon a seben melyen a lelkeden tátong. Valamiért úgy érzem nálam van a gyógyír, mely nem roncsol többé - csak felemel. Így engedélyed nélkül a füledbe súgom: "kérlek ne", s aggódva lépteidet követem melyek tiszátlan éjszakákon egy csónakházhoz vezetnek.
Nem gondoltalak jobbnak, vagy többnek mint ami vagy. Én megláttam azt a fényt a tenger végénél. Kivártam míg felvillan, s nem elégedtem meg a felszínen elterülő mások számára is látható pomázással. Olvasok a szemedben, melyben tisztán látom arcomat. A benne lévő jóság szépíti meg türkörképem...
S most hirtelen felémfordulsz, s ezek a gondolataim melyet még megfogalmazni sem volt időm és merszem hirtelen szétfoszlanak. "most mit csinálunk?" - kérded.
Semmit. - válaszolom, s magamba szívom a tenger jellegzetes illatát. Arcod ívét nézem az utca lámpa fényében, s szomorúan sütöm le pilláim. - csak ülünk és nem gondolkozunk tovább...-
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.