Megfigyeltem, hogy akkor tudok írni ha szomorú vagyok, vagy valami nagyon fáj. Ma mégsem ezért hozott ide a gondolat. Egyszerűen csak eszembe jutottatok, egymás után sorjában... úgy érzem hogy itt az idő hogy lezárjam, és tanulságot vonjak le létetekből. HIsz Ti megtettétek ezt már rég.
Rég olvastam valahol egy kíésrletről melyben a fejlődő, tisztalelkű gyermekeket két csoportra osztották, az egyik nevezzük úgy "szerencsésebb csoport" dícsérő szavakat kapott évei alatt, míg a másik csoport hibáinak szembesítésével fejlődött élete szakaszán. Az eredmény nem volt meglepő.
Balfácán vacsorázik, mosolyogva, meghitten, elmélázva figyeli a vele szembenülő mozdulatait, ajaki nyílását, a ragás ritmusát álkapcscsontján ismétlődni. Balfácán lép az utcára s rágyújt, szája füstöt ereget, szeme szikrákat szór. Figyeli a vele szemben álló kissé zavart mozdulatait, szempillája…
Szinte minden erőmmel megfeszülve vártam a másodperc mutató 12-eshez érését és csak egy kívánságot - "legyél sokkal jobb mint tavaly" mormolva lecsukott szemmel vártam a konfettik arcomba hullását.
Könnyekkel a szememben ébredtem. Hangosan hívtam volna bárkit, hogy elűzze ezt egy mélyről jövő lüktetést, mely szétfeszíti a belsőmet, de sehol senki. Egyedül vagyok. Mint a nagyok.
Az elmúlt időben az insomnia újra beköltözött az életembe. Elveszi az éjszakáimat, és nem pótolja elvesztett energiáimat a nappalok lendületében. Ilyenkor lassan peregnek a percek, minden sóhajtásom körbeölel s száműzetésbe küldöm azokat az álommanókat melyek kitartóan próbálkoznak port hinteni…
Azt mondják Alaszkában és az északi országokban az emberek mély depresszióban élnek. Nem a fény hiánya, hanem a folyamatos várakozás dönti őket a bánat karjaiba, s takarja be őket hosszú kényelmes puha jó illatú takaróval.
...és tessék. Csattan a csapó hangja s élesen csendül a fülemben... Egy újabb fejezet első képkockái. Nézz a tükörbe kérlek, s vegyél egy nagy levegőt. Nincs baj. Erős vagy, átlépsz az ajtón, itthagyva a tegnapot s a mát. Most töröld le a könnyeid, és húzd csak mosolyra a szád. Majd elmúlik. Bármi…
Feldagadt szemmel sétálok a tükörhöz, kissé elfolyt tegnapi smink maradványai pihennek a szemem alatti fekete karikák redőiben. Arcot mosok, s érdes törölközővel temetem be arcom a hideg víz után. Vattát köpök, s csapongó fejfájás nyomja el a tegnap emlékeit. Megfordul a világ.
Lázas álmok gyötörnek félholtra. Forr a testem a bennem dúló kétségektől. Homlokomon virágzik a kín édes cseppje, és Te messze jársz. Nincs tér, sem idő.
Szinte siklom a betonon, a kerék gurulásával együtt suhannak a percek nesztelen. Testemet átjárja a nap élesen szikáró víztükrön megtört sugara, s hajamba bújik a nyár lágy szellője. Egymagam vagyok, libasorban haladok a megkönnyebbülés felé, egy helyre melyet nem is ismerek, de tudom ott új levegő…
Pár napja előbb ébredem, mint ahogy az ébresztőórám csörögne...talán tudatalatt szeretném még érezni tested melegét a mellettem hagyott paplankupacon...
Ma különösen szomorú reggel ébresztett, az ágyban fekve néztem hogyan gyűlnek a szürke fellegek a teraszunkra, hogyan…