l'évasion...

...és tessék. Csattan a csapó hangja s élesen csendül a fülemben... Egy újabb fejezet első képkockái. Nézz a tükörbe kérlek, s vegyél egy nagy levegőt. Nincs baj. Erős vagy, átlépsz az ajtón, itthagyva a tegnapot s a mát. Most töröld le a könnyeid, és húzd csak mosolyra a szád. Majd elmúlik. Bármi is ez.

Te túl gyáva vagy hangosan szeretni, én túl gyáva ahhoz hogy lássam ezt. Te túlságosan félsz megbántani másokat, én túlságosan félek elengedni téged, s nem bántani többé önmagam. 
Egymással szemben ülünk a hasadék két szélén s akárhogy próbálkozunk nem ér össze a kezünk. Nem tudja egyikünk se miből és hogyan építsünk hidat az alattunk tátongó végtelen átszelésére. Egymás szemébe nézve szárnyal a tudatunk az egekig, de csontjaink pillanatragasztóval van a földhöz regasztva. Egymástól várjuk a megoldást, a lendületet mellyel hirtelen összehúzzuk a két világrészt egy közössé. 

Nem merem elfordítani a fejem, félek hogy csak egy illúzió vagy, s talán mire visszakapom arcom már régen messzejársz. El sem hiszem hogy létezel. Tudod néha azt kívánom bár ne láttalak volna meg a tömegben, ne futott volna össze a tekintetünk s éreztem volna azt hogy a sorsom abban a pillanatban megpecsételődött. Azt mondják ha megtalálod azt aki a másik feled azonnal érzed. Bár senki nem tud példát felhozni erre az érzésre, én mégis minden porcikámban éreztem azt hogy Te hiányzol a mozdulataimból, a szívem dobbanásából.

S most a szerelmes pancser filmünk legszebb ívét futja, bár jellemfejlődés nem mutatható fel sajnos. Ansnittből vett képben a könnyeimmel küszködve állok a semmiben egyedül. Háttérben a mélység szélén szomorúan szemléled lépteimet egyre messzebb tőled...

Nem tudom meddig bírom hittel hinni hogy egyszer hatalmasat ugorva utánam szaladsz, s az én patomra érkezve együtt építünk fel egy új világot. Mindenesetre lassan sétálok tova, minden lépésnél megtopranva, hátha...