Ez az év nem más számomra mint egy véletlenségből elkövetett önmerénylet. Minden széthullott. Nincs egy olyan hely az életem pillérein melyen biztos lábakkal állhatok. Mindösszesen hat lábra állok a szakadék szélétől, s meglepve konstratálom létezésem.
Az elmúlt időben az insomnia újra beköltözött az életembe. Elveszi az éjszakáimat, és nem pótolja elvesztett energiáimat a nappalok lendületében. Ilyenkor lassan peregnek a percek, minden sóhajtásom körbeölel s száműzetésbe küldöm azokat az álommanókat melyek kitartóan próbálkoznak port hinteni…
Feldagadt szemmel sétálok a tükörhöz, kissé elfolyt tegnapi smink maradványai pihennek a szemem alatti fekete karikák redőiben. Arcot mosok, s érdes törölközővel temetem be arcom a hideg víz után. Vattát köpök, s csapongó fejfájás nyomja el a tegnap emlékeit. Megfordul a világ.
Vajon meddig gyászolunk egy kapcsolatot?! Egy akkora szerelemet melyből azt hiszed sosem fogsz kigyógyulni. Egy olyan emlékhalmazt melynek darabjait örökre a bőröd alatt viseled majd, s mindegy hogy mennyi idő telik el a szíved még mindig heves dobogásba kezd ha valaki egy közös beszélgetés közben…
Képesek vagyunk a boldogságra? Tudunk önfeledten nevetni, és jól érezni magunk minden hátsó érzés és befolyásoló, tudatmódosító szerek nélkül?Avagy mindannyiunkban ott van a boldogtalanság génje, ami képes minden jónak induló napot tönkretenni?
Milyen fura az élet. Tele vagyunk kimondahatatlan szavakkal, és a szavaknak olyan jelentőséget tulajdonítunk ami egy életet megváltoztat.
Mázsás kövekként nyomják a lelkem azok a szavak, amiket nem merek kimondani. Félek tőlük, félek a jelentésüktől, félek attól, hogy vajon…