Milyen fura az élet. Tele vagyunk kimondahatatlan szavakkal, és a szavaknak olyan jelentőséget tulajdonítunk ami egy életet megváltoztat.
Mázsás kövekként nyomják a lelkem azok a szavak, amiket nem merek kimondani. Félek tőlük, félek a jelentésüktől, félek attól, hogy vajon mit okozhatnak neked, vagy épp nekem.
Gyávák vagyunk. Félünk szembenézni a napfénynél oly tisztán látható pőre valósággal. Naponta erőszakoljuk meg a tudatunkat, s magunknak mantárzzuk azt hogy a holnap jobb lesz, hogy a csalódások aprók és feledhetőek, hogy az életben biztos okkal történnek a dolgok, és mi nem vagyunk hibásak a ha az önmagunk által megásott gödrökben ülünk kibicsaklott bokával.
Többször csalódunk egymásban, több sebet ejtünk egymáson mint bárki máson, s azt gondoljuk ez elfogadható. Azt gondoljuk a szerelem feloldoz mindent, minden sebet elfed. Pedig bizton tudjuk hogy hazudunk. Minden nap hazudunk egymás szemébe, s ami a legrosszabb, hogy mindezt akaratlanul hiszen elsősorban magunknak hazudunk.
Hazudjuk, hogy egy parányi halkan motyogott bocsánat elég sebtapasz az egész törésre a lelkünkön, hazudjuk hogy nem fog változni semmi és örökké ugyanúgy lángolva szeretjük majd egymást, holott behatárolni sem tudjuk az örökké szót. Hazudjuk hogy egymásért megváltozunk, s öt perc múlva mindeketten a másikat figyelve azt lessük hol tudunk visszabújni a levedlett bőrünkbe.
Mindel nap úgy kelek fel, hogy félek beismerni, belátni, hangosan kimondani - elbuktam. Elbuktam azt a csodaszép rendíthetetlen szerelmet amit akkor éreztem irántad. Nem tudtam megtartani, vagy inkább nem tudtalak Téged, azt az illúziót fenttartani, amit akkor ott a nagy Ő-nek neveztem. Minden nap úgy telnek az óráim,hogy a tudatom perifériájáról söpröm a mondatot- Nem fog változni semmi. S mikor a szemembe köp az igazság kiskanállal nyelem le a keserűségem, és a beléd - a kapcsolatunkba vetett hitem. Minden este úgy ülök autóba hogy a zenével eltompítsam az szívemben lüktető érzést - Nem biztos hogy jó úton járok. Milyen banális de mégis nehéz GPS nélkül menni az élet útjain... Minden pillanatban harcolok a dühömmel és azzal hogy belül ne tomboljon az elegem van! Minden kulcsofrdításkor próbálom kizárni a kérdést: - Meddig még? és minden éjjel, tudod minden éjjel a hátadat nézve, a szuszogásodat hallgatva, a hideg takaróval körbezárva próbálom a régi emlékellel elhallgattatni, elnémítani, megfojtani, megölni a félelmet, - ami immáron egy kimondott szó...Vége.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.