l'évasion...

Szikrákat szór a szemem a sötétben, a színpad fényeit látom tükröződni a tiédben. Meddő táncot folytatunk a mámoros éjszakákon, s kimondatlan szavakat keverünk italunkba alkohol gyanánt. 

Testem automatikusan észleli tested közelségét, s mindig egy kicsit beleborzong. Új, ismeretlen varázs kerít hatalmába, viszont mielőtt teljes hatalmat adok érzékeim kezébe az agyam hangos zakatolásba kezd. Csodálkozom hogy nem hallod ahogy szinte felsikít, tombolva ajtókat csapdos majd újakat nyit meg. Fél. Mit fél, retteg. Retteg attól hogy talán az a csomó a lélek mélyén nagyobb és összetettebb mint amit valaha is ki lehet gobozni.

Nem tudom értelmezni a hosszan elnyúló tekintetet, mely egészen átmetsz, mintha a szívem minden rétegére kiváncsi lenne. Bevallom veled kapcsolatban ismeretlen talajra tévedtem. Nem tudom mi a következő lépés, hova tart az út, s meddig fogok rajta menni. Sőt talán arra se mernék fogadni hogy ennek egyáltalán van megszabott táblákkal tarkított ösvénye. 
Nem látok teljesen beléd, kicsit tartok is ettől. A számomra nyilvánvaló lépéseknek mondasz ellent egy aprócska félmosollyal, s egy lesütött szempillával. 

Megannyi sárgán világitó fény között várom hogy értem nyúlj, magadhoz húzz s ajkad elhallgatassa fecsegő szám, s zakatoló gondolataim... kicsit hitehagyottan indulok haza, s még szemem sarkából látom ahogy utánam fordulsz. 

Egész éjjel forgolódom, s álmomban elsodor a tömeg. Felkelek. Nincs levegő, s bárhogy is keresem nem találom a helyem a lidércek közt. Szinte teljesen letúrnak az ágyról, s a takarómmal fűtik átlátszó testüket. Az erkélyen kávézva, pizsamában várom a reggelt. Várok. Sóhajok és hamu-pernyék között várom a nap felkeltét, az idő múlását, a rémképek, s remények élesen felvillanó emlékének elhalványulását...