A fények szinte heves játékot játszanak a szemem előtt, a stoboszkóp villdzó fényei az agyam perifériáján ugrálnak. Tervem sincs, célom végképp. Fedhetetlen vagyok, akarva-akaratlanul mosolyog a szám, miközben a szívem szilánkjai feszítik belülről a mellkasom. Takargatom, nehogy lyukat fúrjon már így is felszakadó bőrömre, s megmutassa mi van ott belül...
A legfájdalmasabb kínzást választottad. Mennyire értesz hozzá. Önfeledten mulatni egy éjszakán, s mosolyogva megmutatni a már jól ismert fölényed velem szemben. Becsülhetnél az erőmért, ha másért nem, talán ezért. Egy percig nem láttál boldogtalannak, mégis azt kérted "boldogabban...". Talán érezted amit mindenáron rejteni akartam. Előled, magam elől. Kínlódom, és ez felemészt.
Hazaérve egy más ember nézett tükörbe, a kissé megfojt smink a taxiban ejtett könnyektől, az eldörzsölt rúzs a görcsös szájharapástól, s az arcomon fekvő nyugodt, lemoshatatlan szomorúság. Belémbújt az üresség. Egyszerre vagy velem és nélkülem ,és fel sem fogod mit okozol. Ha igen az mégrosszabb.
A kapucnimmal takartam arcom még ma reggel is,s tudatommal hajtom messzire az emlékeket, az emléked. A szád nyílását, a csókod csattanását, karnyújtásnyira tőlem. S nem felém. A közönyt, a szeretetbe férkőzött kiszámíthatatlan, újonnan felsejnlő vágyat, s annak hiányát...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.