Ülj le mellém kérlek, ne szólj ne is nézz rám. Csak nézd az alattunk sétáló embereket, a hallgasd a város morajlását. Itt a bor fogd, érzed milyen kesernyés és zamatos egyben? Meggyújtom a cigarettám. A hamu fénye pislákol a sötét ébenéjben. Magamba szívom az illatod, a testem és tested érzékeli egymást. Picit beleremegek.
Nem tudlak elengedni. Igazából nem is akarlak. Olyan sok jót kellett már magunk mögött hagynunk, többet nem akarok önszántamból elsöpörni. Beletörődtem az érzelmeimbe. Nem találom a helyem.
Önsanyargatás? Végtelen harc egy illúzióért? Lehet. De már nem érdekel. Fáj? Hát hagy fájjon. Hiszen próbáltalak elkerülni, mégis ott vagy. Minden reggel, a reggeli órák snittszerű struktúrált mozdulataiban klippként játszódsz a fejemben. Az estéken melyeken egyedül ülök itt, és egyszerre utálom és szeretem azt a tényt, hogy létezel.
Itt vagy? Hallasz? Tudsz erről? Tudsz rólam? Látod már?
Én csak fejvesztve menekülök a rohanó világba, az olmos szürke hétköznapokba de folyamatosan elbukom. S már olyan nehéz felállni. Elhinni és elhitetni hogy minden rendbejön, és nem Te vagy az egyetlen aki iránt valaha ilyet fogok érezni. Jön majd jobb, jön majd más. Jön az...akire úgy várok.
Tudod mi a kérdés most? Mi van ha én rád várok? Mi van ha nem jön más? Mi van ha nekem Te vagy az? Törődjek bele, és fogadjam el a majdnem boldogságot? A majdnem jót? Butaság mi? Tudom... ohh hogy tudom mit gondolsz erről. Hányszor és hányszor megbeszéltük, letisztáztuk és kimondtuk.
Mégis itt ülök.
Nélküled.
Tisztán emlékszem az ajkad mozgására, a hangod túnusára, és a mondatra. "az emberek a gyávaságukban élnek. Elfogadják a majdnem jót..."
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.