Van egy személy az életben, egyetlen egy aki előtt nem tudsz álcát viselni...aki ha rádnéz a sallangoktól mentes fedetlen csupasz lelked látja. Látja, és nem fél felhánytorgatni az összes hibád és szépséged, a sárba tipor és a magasba emel... 

Óh igen, hát újra itt vagy. Apró gonosz manócskaként nemcsak a fülembe suttogsz, de ami a legrosszabb a szívemben és az agyamban is...pedig még meg sem szólaltál. 

Üdvözöllek nálam. Kedves visszatérő vendég vagy. A puszta létezéseddel mindent felborítasz. Mindegy hogy hányszor csináltatok új frizurát, lefogyok vagy meghízok, mennyire vagyok életvidám vagy kacér egy egy éjszakán este mégis a tudatomba férkőzöl... ott lüktetsz, a torkomban, feszíted a mellkasom... Újra és újra végigpörgetem...aprólékosan végiggondolom hogy mit ronthattam el, vagy hogyan érthettem félre akkor ,és vajon mi kellett volna, és most mi kellene neked…Persze a szeretet megmarad de igazán nem kaphattalak meg. Sosem voltál teljesen az enyém...

Őszintén szólva kicsit túlvagyok már a kislányos rajongáson, bár nem tagadom,hogy a szemeid még mindig felolvasztják szépen megkeményített barikádom- mégsem tudlak elfelejteni, túllépni, örökre elengedni.

Nézz rám, bánaság ugye?! 5 év, kemény idő. Félmosolyod már előre látom. 

Nehéz, és szégyen beismerni, hogy a világon mindenem megvan. Egy szerető otthon, álommunka, barátok, boldogság, egy férfi védelmező karja, és mikor végre úgy érzem egyben vagyok, előtted széthullom...hm...micsoda móka. Félek tőled? Fekete lyuk? Vagy belebukom, vagy elkerüllek. Egyik sem jó. Most mit tegyek... megadom magam, szenvedek így is- mindegy hisz ha magamnak hazudok jobban ég... 

Tessék, tépj szét apró darabokra, majd mosolyogva mond azt,hogy elengedsz. Nekem mindegy, csak érezzem újra fogaidat a lelkemen...